Zen publicisztika – A munkás irodalomnak nincsen primordiális talaja

irodalom
Irodalom

Nem olyan rég olvastam a maszol.ro-ban, hogy nincsen munkás irodalom. Mélyebb okokat keresve, vajon tényleg miért nincsen?! Az ok nem ugyan az, amiért nem lehetett Május 1-t, megkeresztelni, szent József, a munkás ünnepének is, katolikus vonatkozásban, ünnepként?! A kereszténység nem hagyhatta figyelmen kívül a pogány ünnepeket, csak rájuk épülhetett. A pogány archetípusokkal nem ellenkezhetett a kereszténység sem. Ahol igen, ott az egy töréshez vezetett, a tudat és tudattalan között, mint a magyarság esetében. Végül az történt, mi a magyarság esetében, nyugaton is, csak nem volt épp akkora a tudattalan és a tudat szembenállása, így a konfliktus sem lett akkora a tudat és a tudattalan között. De végzetesnek végzetes, a nyugati esetében is. Az ortodoxia esetében beszélhetünk arról, hogy egyik a másikat asszimilálta. A tudattalan a kereszténységet, a kereszténység a tudattalant. Tehát a minimális volt az ellentét a keresztény tudat és a kollektív tudattalan között.
A cikk szerzője, inkább a piackutató elme találékonyságával állapítja meg, hogy nincsen munkás irodalom, hogy hiánycikk. Ez csak a külsőben lévő hiány, ami általában modern világunkban mesterséges, nem valós. Ez azt jelenti, hogy nem az alkotó ember belső érzékenységével, aki az alkotás titka felől nézi a művet, mint Jung. Ő azt mondja, az alkotás titka, transzcendens probléma, nem lehet megválaszolni, csak körbeírni. Így nyugodtan azt mondhatjuk, hogy az alkotás titka a Láthatatlanban rejtőzik, mi soha nem lesz megközelíthető teljesen a rációval. Ahogy továbbá Jung írja, a mű a tudattalan mélységeiben növekszik, valahonnan a leírhatatlanból érkezik az írás. Mint a láthatatlan kéz az Ószövetségben, mely a falra írta az azóta is híres szavakat: „megszámláltattál…”. Jung szerint, amikor az alkotói erő az uralkodó, akkor az életet a tudattalan irányítja, mintsem a tudatos akarat. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a munkás irodalomnak is egy tudattalanból jövő eseménynek kellene lennie, mit nem a tudatos „piaci szükséglet” hoz létre. A cikk szerzője nem mással állapította meg, hogy nincsen munkás irodalom, mint az alkotó tudattalannal végzetesen szemben álló, találékony-piackutató elmével.
A Május 1 megkeresztelésének kudarca, nekem azt sugallja, hogy a munkásnak, így a munkás irodalomnak nincsen, nincsen primordiális alapja. Az archetípusok felől nézve, hogy olyan, mint munkás, nincsen. Ezért nem lehetett Józsefből, valami szent, dolgos, munkamániás munkást fabrikálni. Az archetípusok nem hagyják, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Hagyják, de azoknak az életük rövid is. Ezek a divatok, amik csak kitaláltak. Nincsen a tudattalanból feltörő energia, ami éltesse őket. Ha a munkásirodalom mögött lenne archetípus – az archetípus, alkotó, teremtő valóság – nem tudta volna kisajátítani az ideológia, ami szemben áll a tudattalannal, azzal, hogy megteremtette.
Az alkotás két világot kapcsol össze: a Láthatót és Láthatatlant. Az alkotás egy totalitás kép, egy Egész, mely a Láthatatlan üzenete a Láthatónak, a tudatnak. Kapcsolatteremtő, összekapcsló szerepe van. Az alkotás is, így, Látható és Láthatatlan, amennyiben a Láthatatlanra utal vissza, azzal hoz kapcsolatban. Ezzel szemben a munkás irodalom, nem igazi alkotás, nem igazi mű, mert csak valami külső leírása akar lenni a munkások nyomorának, a fizikai és valami fajta kulturális, szellemi nyomornak is, vagyis valami kultur-farizeizmus akar lenni.
A munkás problémáját, hogy miért nem, alkotó, teremtő archetípus, egy régi kínai tanító történet írja le, valószínűen taoista. A bölcs kötéllel húzza fel a veder vizet a kútból. Nézi az arra járó, mint kínlódik. Hozzá szól, és elmagyarázza, hogyan készíthetne egy mechanikus szerkezetet, amivel, sokkal könnyebben kihúzhatná a veder vizet. A bölcs erre csak annyit mondott, hogy akkor ő is géppé válna. Itt egy ellentétről van szó, két szembenálló ellentétéről. A kút, mint archetípus, mi életet ad, és a mechanikus szerkezet, ami azzal szemben áll, megfoszt az élettől. Mi itt a probléma?! A mechanika felfüggeszti az archetípus természetes aktivítását, visszaűzi a kollektív tudattalanba, működésképtelenné teszi a természete szerint, megszünteti, mint teremtő, alkotó realitást. Az ember belső lényegét az archetípusok jelentik és ami azon túl van, ezek működését függeszti fel a gép. Így ahol az archetípusok nem működnek természetük szerint, nem alkotnak, nem teremtenek, a gépi mechanika felfüggeszti, az ember megszűnik embernek lenni. Ezt néhány ezer évvel ez előtt írták le.
A munkásosztály a géppel jelent meg. Egy osztály, melyet a gép, archetipálisan megszüntetett, mint embert. Ha, mint ember nem létezik a munkás, elidegenedett önmagától mondaná Marx, akkor archetípusa sincsen neki és alkotásnak sem lehet ihletője, mert az ihlet valahol idea, archetípus. Az elidegenedett ember egyoldalú, csak a külsőben él. Ezért az alkotásnak nincsen honnan érkeznie, a Láthatatlan archetipális világból. Nincsen két világ, amit összekötne a mű, mert a Látható, a külső számára, nem létezik a Láthatatlan, ahonnan az alkotásnak érkeznie kellene a Látható, a tudat számára.
Ma az irodalmi ész, még mechanikusabb, mint a kínai bölcsnek ajánlott, mechanikus szerkentyű. Móricz írta, hogy amikor a kézzel írást felváltotta gépire, romlott az írásainak minősége. A tudattalantól elszakadt egyoldalú ráció, gépet alkot, mechanikát, de a mechanika visszahat a rációra, még jobban mechanizálva azt. A gond az, hogy a munkás elidegenedettsége, a gépi világ által, meg az irodalmár racionalizmusa, valami közös gyökérre vezethető vissza. Mindkettőnek elméje rossz viszonyban van az archetipusok világával, a kollektív tudattalannal, meg személyes tudattalanjukkal. Tehát az írónak is problémás az archetípus, racionalizmusából kifolyólag neki sem létezik, még ha volna is a munkás archetípusa, mert a magáé sem létezik, mint alkotóé, megbénítja racionalizmusának köszönhető, sztereotípia mechanika. Az archetípusokkal szemben álló, gépies lett mindkettő. Kérdés az, hogy ma mennyiben beszélhetünk alkotásról, a fenntiek értelmében. Ma csak a munkások életének egy fajta, csak racionális, pusztán külső művészi leírása lehetséges, és lehet ezt is kéri számon a cikk szerzője a maszol.ro-ban, ami nem más, mint a gépi állapotban maradás, mindkettőnek. Munkás irodalom nincsen, mivel a primordiális talaj hiányzik, mert gép lett mindkettő, a munkás és az alkotó is. Tömeggé lett mindkettő, ahol az archetípusok, természetük szerint nem jutnak szóhoz, mint alkotó, teremtő valóságok, mert csak addig nevezhetőek élőknek, ezért az ő létük a rendezvény, a pusztán racionálisan előre megkonstruált, megrendezett, ehhez nem kell primordiális talaj.
A tömeg számára nincsen sem mélység, sem magasság. Ami magas, annak az alapja a mélység. A megtett út ez, ami a mélység és a magasság között van. De a mechanika, akár gépi, vagy gépiesen racionális írás, annak a mélységnek fordít hátat, ahonnan indulni kellene a magasságba. Tehát, a mű, az alkotás nem elég, ha külső, annak, belsőnek is kell lennie. Ezt tudták, egynémely alkimisták. Ma a gépi, racionális világban ilyen nincsen. Ahogy az alkotás, két világ kapcsolata nyomán jön létre, a Látható és Láthatatlan nyomán. Az ember is, két világ találkozása nyomán valósul meg, kettő kapcsolata.
A mélység félelmetes, mert az ember úgy érzi, hogy a nem-Lét fenyegeti, és próbál menekülni. A középszerűség biztonsága, ez a menekvés. Jézus mondta, aki meg akarja menteni életét, az elveszíti. Az életet a nem-Lét mélységeitől érzi az ember fenyegetve. Ezért félti életét, menekül a mélység elől, holott az út a teljességhez, mely az életet jelenti, ott kezdődik a mélységben, ahol a nem-Lét fenyeget.
A cikk szerzője a ma munkásainak nyomorúságáról beszél, hogy sok minden megíratlan marad. A ma kedvenc kifejezése a láttatni. Ez nekem azt mondja, hogy ez nem belülről láttatás, nem a belső szem látja, hanem a külsőben marad az egész, egy fajta kulturfarizeizmus, puszta látszat, a látszatnak, mert a mélységektől, ahol a szem van, idegen. A nyomorúságnak magának van archetípusa, a társadalmon kívüliek, akiket mindenki megvet. De ez sem működik, mert a tudat, mechanikus egyoldalúsága szemben áll a tudattalannal. Igaz, hogy a munkás inkább belül van a társadalmon, de ne feledjük, hogy, aki ma nagyon szegény, kinézik a társadalomból. Akik meg az erkölcsi nyomorban vannak, azokat tényleg megvetik, kinézik a társadalomból. A nyomornak is szalonképesnek kell lennie, mert az alkotó mára farizeus lett, ezért neki téma kell, nem hús vér emberek. Az igazi mélység, és Jézus ezeket szerette, akik belülről, már képtelenek jóvá lenni, és farizeussággal sem takargatják bűneiket. Jézus a pusztában találkozott az emberi árnyék mélységeivel, szembesült, leereszkedett az archetipális világba. Ezért tudta, hogy mi van a társadalmon kívüliek, az úgynevezett bűnösök lelkében. Az író, aki nem szembesült a saját árnyékával, az nem tud írni hitelesen írni a nyomorultakról. A probléma az, hogy az emberről kéne írni és nem a munkásról. Ez eleve ideológiai töltetű, hogy munkás irodalom, az ideológia szemben áll a tudattalannal. Már maga a kiinduló pont helytelen, mert nélkülözi a vertikalitást. Az emberről csak a vertikalitás szintjén lehet hitelesen beszélni. Akkor már találunk archetípust a munkások helyzetére, a mélység, a kívül lenni, a kitaszítottak archetípusát. Csak az a gond, hogy az alkotó is kívül él az archetipális világon, mely az igazi alkotó az emberben, ezért nem tud közvetítő lenni a munkás, külső, elidegenedett világa és a belső archetipális világ között, amik szemben állnak a kínai bölcs történetében. Az igazi gond, hogy az egész modern kultúránk szemben áll, az archetípusok világával, ezért nincsen úgynevezett munkás irodalom, ami számomra továbbra is ideologikusan erőltetett, mert nem a tudattalan szülte, hanem a puszta ideológia hozta létre.
A demokráciában nem lehetséges a munkás irodalom. Mert a tömegtársadalomban nincsen organikusan, bent és kint, nincsen szakrálisan lent és fennt. A tömegek identitás nélkülisége egyneműsít, nivellál. Ez a jogok területén mutatkozik meg. Mindenkinek, elvileg, alapvető jogai vannak. A jog az, ami a tömeget zsinórra fűzi. De a lényeg az, hogy a zsinór belül, soha nem lesz a tömeg ember szerves, belső része, mint az archetípusok. Ha elszakad, szétgurulnak a szemek, kaotikusan. A jogok az, ami látszólag megszünteti a kitaszítottságot, minden garantált. Ezt, egy látszólag ideális társadalom tudja garantálni, aminek a demokrácia tartja magát. Az ideális csak azt ismeri, hogy bent, kint azt már nem ismeri. Ez következik a modern ember alapvető egyoldalúságából, amivel amputálja a valóság egyik oldalát, a kintet. Tehát nem lehet írni a kitaszítottakról, mert nincsen kint. A tömegnek nincsen vertikalitás, mert nincsen neki mélysége, elmenekül előle a középszerűségbe. Ő az, akire illik Jézus mondása, aki meg akarja menteni életét, az elveszíti.
A mélységet, az igazán egzisztenciálist, nem is lehet akaratlagosan vállalni, annyira szörnyű, abba az élet, a sors lök bele. Pályázat révén nem lehet egy ösztöndíjat kapni a mélységekbe. Az emberek, főleg írók, költők, ma elmenekülnek sorsuk elől. Író, költő voltuk, menekülés sorsuk elől, csak eszköz, ahhoz, hogy elmeneküljön a fenyegető mélység elől. Az ilyen nem tud írni a számkivetettek nyomorúságáról, ha értelmiségi volta nem más, mint az attól való menekvés. A nyomor, nyomora, középszerűsége, gép volta, hogy nem ember már, az emberi teljesség értelmében, már csak megélhetéséért küzd, ezzel menekülve el a sorsa elől, a középszerűségbe. Mert az igazi nyomor, nem az, hogy eszek-e, vagy nem, és mennyit, hanem szellemi valóság. Az öncélú irodalmárnak, kinek agya gép, a nyomor szellemi valóságként nem létezik, mert irodalmársága, menekülés a szellem mélységei elől, mihez a szellemi értelemben vett nyomor is hozzá tartozik.
A maszol.ro-ban a kérdés, hogy miért nincsen munkás irodalom, az volt az érzésem úgy tevődött fel, mint egy kereskedelmi hiánycikk esetében, amit csak a tudat vesz észre, a leleményes, praktikus tudat. Holott az, ami igazán hiányzik, az maga az ember, mint teljesség, egész. Ez hiányzik az íróból, a munkásból, magából a kultúránkból. Minden ősi kultúrának, vallásnak a célja, az ember, mint teljesség, Egész volt. Ma a részek öncélúsága dívik. Az irodalom, mint öncél, ezen belül, mint munkás irodalom, mint öncél. Az igazi mű, az Egészet jeleníti meg és arra irányul. Egyszerre történik és valósul meg, az emberben, és az emberen kívül, mint kultúra, belül, mint lelkiség. Azt hiszem, hogy inkább választ ad a kérdésre, hogy miért nincsen munkás irodalom, a kérdés rejtett gyökereinek vizsgálata, mint a kérdésre adott, direkt válasz maga. A társadalomban, ahol nincsen organikusan, kint és bent, mert a horizontálisban az organikusságnak kell érvényesülnie, hogy a vertikális érvényt kapjon, ahol nincsen mélység és magosság, vagyis hiányzik a vertikális, mint az organikus oszlopa, ott munkás, mindenki, ott már csak a munkát tekintik Istennek, és így az alkotó eltűnik, mert a művész, már csak barkácsol. Tehát alkotó sincsen, ki megírja a munkások nyomorát, nem csak munkás irodalom. Jézus emberi teljessége, egész volta, a magában megélt transzcendens teljesség révén érezte belülről, azt hogy mit jelent a mélységben lenni, elidegenedettnek lenni, önmagadtól, gépnek lenni, mert ez az egyedüli nyomor. A gép problémája és az az okozta elidegenedés, már néhány ezer éve megjelent a parabola archetipusos nyelvén kifejezve, a kínai, taoista bölcsességi történetben. A probléma lényege ez, egy parabolába sűrítve, már jóval, Marx előtt és után, saját alkotása elidegeníti az embert önmagától. Ez így egyetemes probléma, amit eltakar, az ideologikus munkás irodalom kérdésfelvetés, mert az írót is épp úgy elidegeníti önmagától, műve, és megírásának eszközei. A parabola többet mutat, mint az irodalmárkodó láttatás, mert az archetípusok talaján áll, a géppel szemben, míg az irodalmárkodás, mely öncélúan, művészkedve csak leír, mint a gép, mert racionalizmusa azzá teszi, szemben áll az archetípusok világával.
Az ember, önmagától való elidegenedését, csak az emberi teljesség, az ember, mint Egész ontológiai talajáról lehet megközelíteni, vagy legalább is útban arra fele.
Nagy Attila (Puli) – Háromszék

Print Friendly, PDF & Email